Az egyenruha a katona identitásának sarokköve
Interjú Deák Jánossal
Nem akart jelentős változást az egyenruházati rendszerben a katonai vezetés a 90-es évek első felében; a régi magyar egyenruha stílusjegyeit viselő új uniformisokat alapvetően a politika nyomására vezették be – állítja Deák János nyá. vezérezredes. Az egykori vezérkari főnök szerint az egyenruha a katona identitásának, büszkeségének egyik sarkalatos pontja, ezért nem lehet eléggé túlbecsülni fontosságát.
- Tábornok Úr! A katonák vagy a politikusok határozzák meg az egyenruházati rendszer fejlesztésének az irányait?
- Is-is. Mi katonák mindig is jellemzően csak a hadi/gyakorlóruházat fejlesztési irányainak a meghatározására tartottunk igényt, az egyéb öltözeti formák a politikai vezetés elképzeléseinek megfelelően alakultak. Vegyük például a mai társasági, illetve köznapi ruházatot, ezek egyértelműen az aktuális politikai döntéshozók ízlését tükrözik.
- És nem a katonákét?
- Ezt én nem állítom. Azt viszont igen, hogy az 1990-es évek első felében, amikor a Magyar Honvédség jövendő egyenruháiról folyt a vita, mi katonák nem akartunk jelentős változást.
- Pedig azt szokták mondani, hogy egy egyenruhának a hagyományokat is tükröznie kell.
- Mindenképpen. Ám ennek egészséges mértéke alapvető fontosságú. Azt gondolom, hogy egy modern hadsereg egyenruhájának úgy kell tükröznie a nemzeti hagyományokat, hogy közben a modernséget is képviseli. Mindezt ráadásul úgy, hogy az egyenruha harmonikus legyen.
- Mire gondol?
- Tipikus példa a mai társasági, amely ugyan egy modern szabású egyenruha, ám a vállzsinór, a cirkalmas paroli kifejezetten furcsán hat rajta. Nem egyszer tapasztaltam külföldi kollégáknál, hogy furcsállva nézegették a szerelékeinket.
- A régi magyar egyenruha bizonyos stílusjegyeinek a visszahozatala egyfajta politikai hitvallás volt a döntéshozók részéről.
- A szovjet mintával való szakítás volt a fő érv akkoriban. Én ezt már akkor is furcsállottam, hiszen a Kádár-rendszer ruházata sokkal inkább az első világháborús angolszász mintát követte, semmint a szovjetet. Rendben, bizonyos elemek valóban szovjetes jellegűek voltak, például a díszelgőruházaton, ám alapvetően nagyon mérsékelt volt ez a hatás.
- A tányérsapkát szokták mint szovjet ihletésű ruházati cikket emlegetni.
- Ez sem igaz. A tányérsapka úgyszintén angolszász eredetű, aki látott már szovjet vagy mai orosz tányérsapkát, az pontosan tudja, hogy teljesen más a szabása.
- Ha már itt tartunk, igaz az a legenda, hogy az aranyszínű fém hivatásosállomány-jelző jelvényt a volt szovjet végzettségi jelvények rögzítése érdekében a zubbonyokba fúrt lyukak elfedésére találták ki?
- Igen. Ezzel kapcsolatban egy érdekes adomával is szolgálhatok: 1990. augusztus 20-án személyesen Für Lajos akkori honvédelmi miniszter kérésére szedtük le a régi típusú magyar, illetve szovjet akadémiai jelvényeinket a zubbonyainkról, mégpedig Pongrátz Gergely ráhatására.
- Pongrátz Gergelyére?
- Igen. Az ünnepség alatt Pongrátz Gergely egyszer csak elkezdett kiabálni, hogy szégyen, hogy a magyar tábornoki kar még mindig a régi végzettségi jelvényeket viseli, erre kért meg minket a miniszter úr, hogy vegyük le a jelvényeket.
- Ott helyben?
- Igen, így történt.
- Egy kicsit kanyarodjunk vissza a korábbi témánkhoz; amikor az új ruházati rendszer alapirányairól folyt a diskurzus, elméletileg tervbe volt véve egy nagytársasági öltözet bevezetése is.
- Igen. Ezt Boross Péter akkori miniszterelnök szorgalmazta, egy a korábbi diplomataruhához hasonló öltözet rendszeresítése volt tervbe véve. Ám pénz hiányában ez végül elmaradt.
- Pedig a katonák azt mondják, hogy bizonyos beosztásokban nagy szükség lenne egy ilyen típusú ruhára…
- Így van, egyértelműen kellene egy önálló estélyi társasági ruházat, mert a jelenlegi normál társasági nem képes a megfelelő ünnepélyességet biztosítani. A repülőállomány kék ruhája egyébként még elmegy, de a tábori barna zubbony nem alkalmas a reprezentálásra.
- Beszélgetésünk elején említette a gyakorlóruházatot. Mi volt annak az oka, hogy az amerikai woodland minta futott végül be, és nem a magyar háromszínnyomás?
- Pontosan nem tudom, azt gondolom, hogy ennek is a pénzhiány lehetett az oka. A felderítők és repülőszerelők által használt háromszínnyomásos ruhák drágák voltak, és valószínűleg ez riasztotta el a döntéshozókat.
- A minőség tehát nem számított?
- A minőség hanyatlása a ruházati rendszerben az 1970-es évek végétől kezdve folyamatos volt. Tisztként magam is nap mint nap tapasztaltam, hogyan silányulnak el a ruházati cikkek. Az egykoron oly strapabíró zöld gyakorló az 1980-as évek végén már használhatatlan volt, a bakancsok csapnivalóak voltak, az esővédelem megoldatlan volt, katonáink, a legénységi és a hivatásos állomány egyaránt, ázott-fázott, szóval drámaiak voltak a viszonyok.
- És a rendszerváltás után?
- Boldog lennék, ha azt mondhatnám, hogy ugrásszerű javulás történt. Sajnos a ruházati ellátás problémái nagyon sokáig nem szűntek meg. Nem felejtem el, amikor 1995-ben, Washingtonban, a Pentagon előtt ünnepségen vetünk részt, sütött a nap, és mi az újonnan kiosztott ingjeinkben úgy izzadtunk, hogy patakokban folyt rólunk a veríték.
- Pedig a katona számára az egyenruha alapvető fontosságú.
- Az egyenruha a katona identitásának, büszkeségének egyik sarkalatos pontja. Tény, a minőségi, esztétikus egyenruha drága. Ám ha büszke hadsereget akarunk, erre oda kell figyelni.
Menekültünk a szovjet hagyománytól
Interjú Dr. Végh Ferenccel
Az egyenruházati rendszer átalakítása akkor optimális, ha a folyamat kétirányú, vagyis ha a döntéshozatal nem a katonai-politikai vezetés magánügye, hanem figyelembe veszik a csapatok tapasztalatait is – vallja Dr. Végh Ferenc nyugállományú vezérezredes. A Magyar Honvédség egykori parancsnoka, vezérkari főnöke szerint a rendszerváltás utáni fejlesztés irányait a szovjet hagyománytól való menekülés határozta meg.
- Tábornok Úr! Milyen tényezők határozzák meg egy ország egyenruházati rendszerének a fejlesztési irányait?
- A döntések részben „egyenruha-politikai” természetűek. Magyarországon a rendszerváltás óta jellemzi a katonai-politikai vezetést a Magyar Néphadsereg szovjetesnek tartott ruházati hagyományaitól való menekülés, egyben a régi, magyarosnak tartott tradíciókhoz való közeledés. Elég csak az 1993M társasági ruházat szabására és színére, vagy éppen a tányérsapka 2000-es évek eleji kivezetésére gondolni.
- Néha azért rossz irányba is elviheti a rendszert egy-egy ideológiai-politikai alapú döntés…
- Valóban. Tipikus példa a tányérsapka leváltása. Én a magam részéről a tányérsapkát sokkal viselhetőbbnek tartom, mint az azt felváltó, ma is használt bocskait. A tányérsapka sokkal inkább illik az egyenruhához, arról nem is beszélve, hogy jobban idomul a fejhez.
- Pedig a tányérsapka, legalábbis a magyar változata, igazán nem volt szovjetesnek nevezhető…
- Nem. A szovjet sapka tányérrésze jóval nagyobb, az eleje emelt, míg a magyar egy szerényebb, kisebb méretű megoldás. És azt se felejtsük el, hogy számos nyugati ország hadserege használ tányérsapkát.
- Na de térjünk vissza az egyenruházati fejlesztésre! A döntések mögött milyen tényezők húzódnak még meg?
- Az „egyenruha-politika” mellett a másik meghatározó tényező a gyakorlat, a használat tapasztalatai. Az, hogy adott ruházati termék mennyire kényelmes, mennyire bírja a strapát, hogyan viselkedik esőben, szélben, forróságban. A jó fejlesztés kétirányú, vagyis a döntéshozatal nem a katonai-politikai vezetés magánügye, hanem figyelembe veszik a gyakorlati tapasztalatokat is.
- Miként kell ezt elképzelnünk?
- A használat közben a csapatoknál rengeteg tapasztalat gyűlik össze. Ezeket kell becsatornáznunk a döntéshozatalba. Bátorítanunk kell mindenkit, hogy a tapasztalatát adja tovább visszajelzés formájában.
- Melyek azok a ruházati termékek, amelyeknél mindez különösen fontos?
- Értelemszerűen a gyakorlóruházat és a lábbeli. Előbbi nagyon sokáig fejtörést okozott nekünk, az új, egyébként nyugati példára fejlesztett négyszínnyomású ruházatot ugyanis sehogy sem sikerült eltalálni. Egy ideig Kínából hozattunk anyagot, majd hazait használtunk fel, ám a ruhák viselése kellemetlen volt. Az anyag sprőd volt és merev, dörzsölte a bőrt, nem szerettük. „Ruházattechnikai” szempontból is voltak gondok, a ruhák gyűrődtek, és a nedvességet is túlzottan átengedték.
- Miként oldották meg a problémákat?
- Drágább, jobb minőségű anyagot rendeltünk.
- És a lábbeli?
- A lábbelik kapcsán nem tudok ennyire markánsan negatív tapasztalatokról beszámolni. Viszont tény, hogy amikor a Szárazföldi Csapatok Vezérkari Akadémiáján tanultam az Egyesült Államokban, beszereztem amerikai katonai lábbelit. És bizony sokkal kellemesebb volt viselni. Igyekeztem is ezeket a tapasztalataimat idehaza hasznosítani.
- Gyakori, hogy külföldi ruházat ihleti meg a fejlesztést?
-Hogyne. Különösen, amióta intenzíven részt veszünk a külföldi missziókban.
- Ön, mint parancsnok és vezérkari főnök, beleszólt a fejlesztésekbe?
-Egyértelműen. A ruhák küllemét tekintve és gyakorlati szempontból egyaránt. Ha tehettem, figyelembe vettem az éppen aktuális divatirányzatokat, és a külföldi egyenruhákkal is összevetettem a sajátjainkat.
- Ha jól tudom, az Ön idejében is téma volt egy külön nagytársasági ruházat kifejlesztése…
- Igen. A nagytársasági ruházat bevezetése akkoriban vált különösen aktuálissá, hiszen mind több protokolláris eseményen jelentünk meg a NATO országaiban, és hát az volt a tapasztalat, hogy még a társasági öltözet sem felel meg a kívánalmaknak.
- Hogy értve?
- A tábori barna zubbony és tányérsapka, fekete pantalló, fehér ing, fekete nyakkendő nem volt az alkalomhoz illő. Nem volt eléggé elegáns, kiríttunk mind külföldi katonakollégáink, mind a civilek közül.
- El is indult a tervezés?
- Igen. Ha jól emlékszem, 1998 elején rendeltem el a ruházat részleteinek a kidolgozását. A tervek el is készültek, a prototípust is legyártották, ám távozásommal elakadt a folyamat.
- Hogy nézett volna ki a nagytársasági?
- Az egyik forgatókönyv szerint sötétbarna, már-már fekete színe lett volna, de gondolkodtunk a kék-fekete kombináción is. A zubbony rejtett gombolású lett volna, a rendfokozati jelzések pedig a karra kerültek volna.
- Valószínűleg nem lett volna olcsó ez a ruha…
- Persze, egy ilyen ruha drága. Ám csak keveseknek kellett volna elkészíttetniük, a tábornokoknak, a katonai diplomatáknak, valamint azoknak a tiszteknek, akik külföldön reprezentálják az országot.
- Az Ön idejében már az új mintájú köznapi ruházat is téma lehetett…
- Így van. A diskurzus már a rendszerváltást követően megindult, köztudott volt ugyanis, hogy a háromgombos köznapi zubbonynak bizonyos előnytelen tulajdonságai vannak.
- Úgymint?
- Rövidíti a törzset, nem ad elég feszes tartást, nem katonás. A négygombos változat viszont tekintélyesebb, elegánsabb, hosszít és karcsúsít. Igaz, nagy hátránya, hogy egy pocakosabb viselőn nem áll túl jól.
- Ugorjunk egyet! A dandártábornoki rendfokozatot 1993-ban vezették be. Volt-e akkoriban valamiféle terminológiai vita arról, hogy miként nevezzük a különféle tábornoki rendfokozatokat?
- Volt, azonban nem az egycsillagos tábornoki rendfokozat kapcsán. A négycsillagos tábornok elnevezése körül pattant ki vita. Én az amerikai rendszert tartottam követendőnek, ahol a dandártábornok (brigadier general), vezérőrnagy (major general), altábornagy (lieutenant general), tábornok (general) a sorrend. A névjegykártyámon is csak annyi szerepelt: tábornok. Tudtam ugyanis, hogy a nyugatiak a vezérezredes kifejezést túlzottan szovjetesnek tartják, irritálja őket. Téma volt emellett a háromcsillagos rendfokozat is: a tábornagy, sőt a vezértábornagy kifejezések is felmerültek ötletként.
- Utolsó témánkként beszéljünk a kitüntetésekről! Ön számos külföldi kitüntetést kapott. Meg kellett ezekhez kérni a viselési engedélyt a köztársasági elnöktől?
- Igen. Ez ugyanakkor egy formális aktus volt, bemutattam az adományozó dokumentumot a Köztársasági Elnök Úrnak, aki tudomásul vette.
- Miért van az, hogy – mint oly sok tiszt és tábornok – Ön sem viseli összes kitüntetését a szalagsávon?
- A magyarázat egyszerű: a szalagsávok nem egységesek. Egy magyar, egy amerikai és mondjuk egy osztrák szalagsáv egész egyszerűen nem viselhető szépen egymás mellett. Arról nem beszélve, hogy ha egy új kitüntetés szalagsávját be akarom illeszteni a sorba, akkor le kell szedni a már meglévőket, hozzájuk illeszteni az újat, majd az egészet visszavarrni, szóval bonyolult.
- Felmerült már az Ön idejében is, hogy teljes alakjukban is viselni lehessen a kitüntetéseket?
- Folyamatosan. Az állományt fájdalmasan érintette, hogy megtiltották a rendszerváltás előtt kapott kitüntetések hordását. Mi ugyanis a hazát szolgáltuk, nem a rendszert, katonák voltunk, nem politikusok.
- Vajon minek köszönhető, hogy most már újra lehet teljes alakban viselni a kitüntetéseket, igaz, csak a rendszerváltás utániakat?
- Az új generáció, a fiatalok megerősödtek. Van nyolc-tíz kitüntetésük, hordani szeretnék őket, hát visszahozták a régi viselési módot.
Dr. Végh Ferenc nyá. vezérezredes
Dr. Végh Ferenc 1948-ban született Hajdúszoboszlón. A Kossuth Lajos Katonai Főiskolán végzett 1971-ben. Ezt a Malinovszkij Páncélos Akadémián 1978 és 1981, illetve a Szárazföldi Csapatok Vezérkari Akadémiáján 1992 és 1993 között folytatott tanulmányaival egészítette ki. 1971 és 1996 között végigjárta a ranglétrát, 1996 és 1999 között a Magyar Honvédség parancsnoka, vezérkari főnök. 2000 és 2002 között ankarai nagykövet. Balesete óta rokkantnyugdíjas. 1993-tól vezérőrnagy, 1996-tól altábornagy, 1998-tól vezérezredes. Nős, két gyermeke van.